Közép, kezdés. A magyarországi művészeti szakközépiskolák helyzete.
Művészeti szakiskolák és szakközépiskolák sokasága termeli ki a középkategóriás szakembereket a művészeti szakmák jelentős részében. Grafikusok, kerámiaipari technikusok, díszítőfestő és szobrász szakmunkások áradnak ki a szakképzés budapesti és vidéki intézményeiből -- évente több százan. Csak a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola (a "Kisképző") falai közül évente 70 érettségiző és mintegy 40-50 szakérettségiző kerül ki. A szakközépiskolák száma a MŰSZA (Művészeti Szakközépiskolák Szervezete) legfrissebb adatai alapján 57; ebből 38-40 a vizuális tagozattal rendelkező iskola (vagy eredetileg is képzőművészeti, illetve iparművészeti szakközépiskola).
A szakközépiskolák, szakiskolák a művészeti középkádereket képzik, akik közül a legtöbben aztán a művészeti egyetemek vagy egyéb, rajzzal, vizualitással foglalkozó, vizuális tervezőtevékenységet oktató egyetemek hallgatói kívánnak lenni. Hiszen -- mint vélik -- mindannyian tehetségesek, és tehetségük alapján joggal igénylik a további fejlődésükhöz, majd karrierjükhöz elengedhetetlen felsőfokú képzést és diplomát.
Tehetség, gondozás
A szakközépiskolákba való bejutás első fázisa a felvételi. Ennek formája az elmúlt évtizedekben -- akár a művészeti egyetemeken -- alig változott. A felvételiző tanulmányrajzokat készít (csendélet, portré, színes csendélet), valamint egy kreatív feladatot old meg 25--40 percben. Ezenkívül otthoni munkáiból hármat előválogatnak, s annak eredménye -- meg a központi felvételi teszten nyújtott teljesítménye -- adja a pontszámait. A sikeres felvételi azonban nem jelent automatikusan sikeres továbbtanulást. A szakközépiskolai elméleti tárgyakkal, valamint a szakelmélet és -gyakorlat, a művészettörténet és a rajz tárgyakkal való 4-5 éves birkózás a legígéretesebben indulók között is rendet vág. Egy-egy végzős évfolyamban nem ritka a korosztályánál 2-3 évvel idősebb növendék, aki "lecsúszott" az alsóbb évfolyamba, és aki társainál jóval később tud majd felvételizni. Egyáltalán: "A tehetséges gyermek nem mindig intellektuális alkatú, esetleg családi háttere sem szerencsés. Nagy teher számára a hátrányok ledolgozása, a terhelések olyan sorának való kitétel, melyet szerencsésebb »hinterland«-dal rendelkező társai jól viselnek. Számos úgynevezett őstehetség roppant bele a sikerhez vezető út fáradalmaiba. A művészeti szakközépiskolák egyszerre gimnáziumi léptékű elméleti és magas követelményeket támasztó szakmai tárgyai sokakban okoznak törést, vetik vissza őket a későbbi megmérettetéstől. Sőt gyakran maga a versenyszellem vagy a felvételik gyötrelmei okoznak végleges -- végzetes -- törést. Az így kihulló fiatalok tehetségükkel már maguk alig törődnek, elfordulnak kudarcaik helyszíneitől. Ám ha mégis sikerrel birkóznak meg a felvételikkel, természetesen az sem biztosíték arra, hogy végül választott szakmájukban maradjanak" -- fogalmaztam meg az Új Pedagógiai Szemlében.
Azt kell gondolnunk, a szakközépiskola túl sokat ígér, még többet követel, és kevesebbet ad, mint az elvárások kívánnák. A művészeti szakközépiskolák tanulói egyszerre lesznek kis képző- és iparművészek, gimnazisták és szakmunkások. Ez a sokféle, a 14--18 éves kort szellemileg és fizikailag igénybe vevő, ugyanakkor eredményeit tekintve megkérdőjelezhető terhelés csak a nagyon tehetséges, a nagyon elszánt és a nagyon sikerorientált -- valamint nagyon szerencsés -- kevesek esetében hozza meg a várt eredményt.
A szakközépiskolák a tehetséget számos formában kívánják fejleszteni -- gondozni talán kevésbé. A 14 éves gyerekek őszintének és kvalitásosnak mondott, egykoron készült munkáit szemlélve úgy tűnik, a lemorzsolódások egyik oka a tehetséggel való nem konzekvens bánásmód. Persze a művészeti tehetséget fejleszteni nehéz. A csak tanulással, az előképekhez való igazítással, a szakmaiságnak nevezett képlékeny, a kor igényeit nem mindig lefedő fogalommal való terelgetés még nem tehetséggondozás. Az iparművészeti szakok növendékei talán sikeresebben birkóznak meg -- ha van hozzá türelmük, erejük, képességük -- a szakmai tanulmányokkal, egyes szakokon (a Kisképzőben legalábbis) korszerű, izgalmas és a szűk szakmai iránynál szélesebb körben képzik a tanulókat.
A képzőművész szakok annyiban problémásabbak, hogy ott az érzékeny és autonóm alkotó fiatalt, és a szakmát megismerni és megtanulni kívánó diákot kell egyként kezelni. Vajon mi kell egy 15--17 éves festő- vagy grafikustanulónak? Alkalmazott vagy autonóm művészet? Szakmai alapozás vagy a jártasság szintjén való ismeretek a művészeti ágak valamelyikében? Nehéz döntés.
Felkészülés, tudáshalmaz
A szakközépiskolák jó néhánya bevezette az ötéves képzést, amelyben a negyedik évben az általános érettségit, ötödévben pedig az OKJ-s képzésnek megfelelő szak- és művészettörténet-érettségit tehetik le a növendékek. A negyedik évre már szinte a teljes elméleti-szakmai tudást fel kell halmoznia a diáknak. Az egyes szakok az ötödévre spekulálva persze a "vizsgaremek" elkészítésével egy további évnyi tanulást ígérnek, de mivel a tanulók negyedik után már túl vannak a "normál" érettségin, felvételizhetnek. Ugyanakkor a felvételiken -- s ez elsősorban a Képzőművészeti Egyetemre igaz -- az önálló alkotói szemlélet kialakulásának nyomait éppúgy elvárják a jelentkezőktől, mint az alapos rajzi és szakmai felkészültséget (erről szól az otthon készült munkákat versenyeztető, úgynevezett "mappaforduló", de az első hét rajzi és kreatív feladatai is ezt hivatottak felmérni). A második vagy harmadik fordulóban számot kell adni az egyéni hangvételről és az elméleti (művészettörténeti) ismeretekről. Itt a negyedéves jelentkezők gyakran elvéreznek, hiszen tanulmányaik során művészettörténetből még a XX. századig sem jutottak el. A szakmai munkára pedig főleg a stúdiumok, a szakmai ismeretek alapjainak elsajátítására fordított rengeteg idő jellemző. Marad tehát az ötödév, a szakmai vizsga (OKJ) és az elnyújtott diákoskodás.
Ám maga a szakközépiskolai rendszer sem ad módot a növendéknek, hogy kellő időben mérje fel képességeit: váltson, elforduljon a korábban választott iránytól, majd újba kezdjen. A felépítés az sugallja: "Dönts korán, és vidd végig a választott irányt!" Azaz dolgozd végig keményen az öt évet az adott szakon, hiszen ezt választottad (vagy azt is megjelölted, és végül oda kerültél). Ezen mindenképp jó lenne változtatni, és az ötéves képzés első évét -- nulladik évként -- előkészítő és bevezető évnek tekinteni. Ez megkönnyíthetné a választást, és sok tanulót megkímélne a későbbi kudarctól. A 16-17 éves már igencsak mást hisz magáról, mint a 14 éves. Váltana, de nem lehet, és nem is tud már, hisz egy másik szakon a szakmai munka addigra behozhatatlan mennyiségű anyagot halmozott fel. (A szombathelyi szakközépiskolában már él a nulladik évfolyamos struktúra.)
A kettős bilincs, miszerint "tanulj jól és sokat, ugyanakkor legyél alkotó, kreatív személyiség", sokakat elbizonytalanít, megriaszt vagy kétségek közé taszít. A statisztikák hatalmas eredményromlást mutatnak az elsőtől a negyedik évig (és sajnos ehhez járul az évről évre alacsonyabb tudás- és ismeretszinttel érkezők beáramlása a szakközépiskolákba).
Önmeghatározás
A tradíció és a modernitás szellemében indul útra tanévről tanévre a szakközépiskolák zöme. A tradíciók az elmúlt évtizedekben -- a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola estében 230 (?) éve (!) -- alakultak ki, a modernitás pedig a legújabb kor szellemi és szakmai követelményeit jelenti. E kettős teher alatt növekvő pálmaként kísérli meg meghatározni szerepét a művészeti képzésben s még általánosabban az oktatásban a szakintézmények sora.
A szakközépiskolai képzés anomáliái egyrészt abból adódnak, hogy a továbbtanulás célállomásai, a művészeti egyetemek sem definiálják kellőképpen magukat, képzési programjukat, szakirányaikat. A szakközépiskolák pedig olyan középfokú képzést nyújtanak, amely egyértelműen a művészeti életben való továbbhaladáshoz ad segítséget. A "munka világa" -- azaz a középkáderek elhelyezkedésének -- realitásai azonban csupán néhány szakon rajzolódnak ki megfelelően.
A vidéki szakiskolák, szakközépiskolák szerényebb kínálattal, a már jól bevált képző- és iparművészeti szakokra felvételiztetnek (grafikus, szobrász, keramikus, textiles). Persze ennyi épületszobrászt, textiltervező technikust, alkalmazott grafikust még 25 évvel ezelőtt sem foglalkoztattak, hát még ma (az egyéb szakok "túltermeléséről" nem is beszélve).
Azt gondolhatnánk, ennek az lesz az eredménye, hogy a szülők a beiskolázások során praktikus szempontok alapján visszafogják majd gyermekeiket, és inkább más, kurrens szakmák felé lökik őket. Ám egy évtizede megfigyelhető, hogy a gyermeklétszám csökkenésével ellentétben a művészeti szakközépiskolákba jelentkezők száma nem csökken, mintegy három-, négyszeres a túljelentkezés (például a Kisképzőbe).
A szakközépiskolák működtetése nem kevés anyagi ráfordítással jár. A különböző fenntartók (alapítványok, önkormányzatok, egyetem) a fejkvóta-elszámolással kívánják egyensúlyba hozni az épületek állagmegóvását, a gépek, eszközök beszerzését, karbantartását, megújítását. Ezt a rengeteg pénzt korábban a szakképzési alapokból volt mód pótolni. Ma az úgynevezett területi szakképzési társulásokba történő belépéssel és a fejlesztési összegek közös megpályázásával lehet a fenntartáshoz szükséges eszközöket előteremteni. Ugyanakkor a személyi és tárgyi feltételek, a korszerű oktatás elengedhetetlen részei örökös gondokká válnak. Márpedig az igényes és korszerű oktatómunkának mégiscsak a jól felszerelt műhelyek, a kortárs szcénában eligazodni tudó tanárok, az elméleti ismereteket megfelelő szinten elsajátítani akaró, a gyakorlati munkában ambiciózus diákok lehetnek a garanciái.
Az évente megrendezett kiállítások, szakmai versenyek, az azokon megszerzett díjak -- amelynek egy részéről a később a felvételik során gyakran elutasító művészeti egyetemek tanárai döntenek -- a képzés magas szintjét mutatják. A vidéki szakközépiskolákból is szép számmal kerülnek be diákok a felsőfokú művészeti tanintézetekbe. Magánközlésként idézem egy, a Képzőművészeti Egyetemen tanító kolléga véleményét, miszerint a vidékről érkezettek felkészültebbek, tudásuk alaposabb és "szemükben csillog a friss élmények iránti vágy". Valószínűleg jogos az észrevétel, bár az egyetemi felvételi arányok mást mutatnak. Ugyanakkor a két budapesti művészeti egyetem sem tudja artikulálni előzetesen elvárásait s a képzés formáit, ahogyan a bemutatókon, nyílt napokon vagy az év végi kiállításokon sem igazán rajzolódik ki az egyes egyetemek önálló, karakteres arculata. Így pedig sem felkészíteni, sem felkészülni nem könnyű a majdani továbbtanulásra.
A művészeti szakközépiskolák létének jogosultságát senki sem kérdőjelezi meg. A szülők, tanítványok, fenntartók és általánosabban a kor igényeivel való szembenézést azonban előbb-utóbb követnie kell az állandó megújulásra való törekvésnek, a szakma (a képző- és iparművészet) változásaival, trendjeivel való lépéstartásnak, a megújuló oktatási stílusnak. Egy új, a "közép" képzésének nem középszerű és a középről a magasabb szintre jutást biztosító szellemiségnek.
Sinkó István