Nagy Gergely: Ingyenműtárgy. Mi van akkor, ha nincs pénz?

Hétköznapi beszédhelyzeteink egyik gyakori fordulata, hogy „nincs pénz”. Leginkább a hiányra vonatkozik, arra a helyzetre, ha valamit pénz hiányában nem lehet megvalósítani. Ritkán értjük úgy, ahogy az Ingyenműtárgy-projekt résztvevői értik. Ők ugyanis kivonják a pénzt egy olyan folyamatból, amely hozzá van kötve a pénz fogalmához, értékéhez. A műkereskedelemről van szó. Az Ingyenműtárgy nem tesz mást, mint megjelenik bizonyos helyszíneken -- az utcán vagy kereskedelmi helyszínek perifériáján --, és ingyen hozzáférhetővé tesz műalkotásokat. Bárki odamehet, és ingyen elviheti, ami neki tetszik -- amíg a készlet tart.

A projektet az Antimedia csoport jegyzi, öt tagjával egy kávézóban ülünk. A Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum és a Kogart szomszédságában lévő kávéház érdekes feszültséget okoz: ide nem ülnénk be „csak úgy”. De ezen a környéken nincs otthonos -- és a művészet közeli népek pénztárcájának megfelelő -- kávézó. Talán nem véletlenül. Az intermédia szakos hallgatókból álló csoport ismerteti a projektet: egy-egy helyszínen, ahol az Ingyenműtárgy megjelenik, fotó készül lehetőleg mindenkiről, aki elvisz valamilyen művet. A fotók az ingyenmutargy.blog.hu-n megtekinthetők. Ez egy nonprofit, online galéria, kortárs művészek által felajánlott művekből, ahonnan szintén lehet műveket kérni. Aki elvisz egyet, az akár értékesítheti is, az övé. A szerzőség fontos, ezért bárki kaphat információt a mű alkotójáról.

Az Ingyenműtárgy először a tavalyi Art Fairen jelent meg Budapesten, ennél pontosabb öndefiníciós gesztus aligha elképzelhető. A többi már nem spontán gerillaakció volt, hanem szervezett megjelenés. Miskolcon, majd a Múzeumok Éjszakáján bukkantak fel, aztán októberben Párizsban, ahol egy ismerős kurátoron keresztül egy városi standon tették hozzáférhetővé a munkákat. Szelekció nincs, azaz bármilyen alkotást befogadnak, s mint mondják, a jövőben sem szeretnének válogatni. „Akkor elvesztenénk annak a lehetőségét, hogy az emberek válasszanak” -- mondja egyikük. Az Antimedia szerint akár egy rossz mű is kerülhet olyan közegbe, ahol elkezd működni. A műkereskedelem bizalmon alapuló műfaj, itt a pénz is a bizalom jele: elhisszük, hogy egy tárgy -- mondjuk -- kétmillió forintot ér, mert hitelesíti az alkotó neve, kiállítások sora, a kritikai recepció és a galerista személye. Ha nincs sem pénz, sem hagyományos értelemben vett kiállítás, sem galerista, akkor nem marad más, mint a tetszés. A tapasztalat szerint a művek mind egy szálig elfogynak. De nem feltétlenül azért, mert ingyen vannak, hanem mert tetszenek. „Sokan mondták: nem viszem el, mert nem tetszik eléggé, másnak talán jobban fog” -- idézik a közönséget, hozzátéve, hogy az Art Fairen az első „vevő” a biztonsági őr volt, a második egy hazai egyetem dékánja. A reakciók Párizstól Miskolcig hasonlók: először némi gyanakvás támad, mintha a járókelők nehezen hinnék, hogy tényleg ingyen van a művészet. Volt, aki fizetni akart, többek között Budapesten egy műgyűjtő, Miskolcon pedig egy hajléktalan. „Hogy mi a művészet, azt megállapítani nem, csak eldönteni lehet” -- írta Erdély Miklós a Marly tézisekben (1980). A döntés a miénk. A választás felelőssége is.